Gyász. Mit is jelent számomra ez a szó? Ha ezt megkérdezték volna tőlem tinédzser koromban valószínűleg azt feleltem volna, hogy egy szeretett személy elvesztése, és az ezután érzett mély fájdalom. Most már tudom, hogy a gyász egy tágabb fogalom is lehet, amely magába foglalhatja a várandósság során elvesztett magzatokat, babákat is.
Tanuló koromban találkoztam először perinatális veszteséggel. Izgatottan vártam mindig a gyakorlatot a szülőszobán, hogy részese lehessek egy új élet születésének, hogy megtanulhassam a tapasztalt szülésznőktől a szakma minden fortélyát.
Történt egyszer, hogy egy 25 hetes várandós nővel érkezett a mentő, aki nagyon görcsölt, és elfolyt a magzatvize. Az ügyeletes orvos megvizsgálta. Hosszan, csendben ultrahangozott, majd kimérten, láthatólag minden érzelem nélkül közölte:
„A magzat nem él.”
Nekem pedig odaszúrta, hogy készítsem elő a kismamát, mert hamarosan meg fog szülni. Elkezdtem kihátrálni a vizsgáló helységből.
Az járt a fejemben: „Én nem ezért jöttem, hogy ezt lássam. Minden gondolatommal tiltakoztam ellene. Az az álomkép, amit a szülésznőségről képzeltem egy perc alatt szertefoszlott.
El akartam bújni a műszermosó helységben, de az oktató szülésznőm nem engedte. A mai napig hallom a hangját:
„Látnod kell! Ez is hozzá tartozik.”
Örökkévalóságnak tűnt az a 4 óra, amíg a kismama vajúdott. Rettenetesen sajnáltam magamat, hogy miért én kaptam ezt a feladatot. Gépiesnek éreztem a feladatokat. Duzzogva ültem a sarokban és hallgattam a szenvedését.
Aztán egy érdekes érzés tört rám. Elkezdtem kibillenni a saját érzéseim önzőségéből és figyelni rá.
Nem testi szenvedés volt ez, hanem lelki gyötrelem. Szerettem volna segíteni neki, de nem tudtam hogyan. Senki sem mondta el, hogy mi ilyenkor a teendő. Csendben maradtam és csak jelen voltam. Borogattam a homlokát, engedtem, hogy fogja a kezemet. Ezt éreztem belül jónak.
Sosem felejtem el a pillanatot, amikor megszületett a baba. Rá pár percre a szomszéd szobában, felsírt egy újszülött. Az élet hangjai átszűrődtek, mialatt nekem el kellett vinnem az élettelen kis testet.
Nem emlékszem, hogy megkérdezte-e bárki is az anyát, hogy szeretné-e látni a gyermekét. Akkor bennem sem merült fel ennek a jelentősége. Emlékszem, hogy sírás szorongatta a torkomat, és csak az zakatolt a fejemben:
„Ennyi lenne egy kis élet vége? Vajon mi lesz most velük?”
Ezekre a kérdésekre akkor nem kaptam választ. De már akkor éreztem: az élet kezdete és a halál között nagyon vékony a határ.
A válaszokat később, a szülésznői és perinatális tanácsadói munkám során találtam meg.
Az évek alatt megértettem, hogy az áldott állapot pillanatok alatt szertefoszlathat. Megtanultam, hogy minden gyász története egyedi és fontos.
Rájöttem, hogy a gyász nemcsak veszteség, hanem átalakulás is. A csendben, az együttlétben, az egyszerű odafordulásban rejlik az igazi segítség.
Megértettem, hogy egy anya akkor is anya marad, ha története másképp íródott, mint ahogyan szerette volna.
Daily Midwife- Torják Judit szülésznő és perinatális tanácsadó 