Gyakran hallom a kismamáktól azt a feltételezést, miszerint én szülésznő vagyok, így biztosan könnyebb volt megélni a vajúdást és szülést. Ez az a két részes iromány azért született meg bennem, hogy górcső alá vegyem a saját szülésem történetét.
Szülésznőként rengeteg hasznos és segítő tippet osztok meg nap, mint nap a kismamákkal kezdve onnan, hogy mikor kell elindulni a szülőszobára vagy éppen, hogy mik azok a jósló fájások.
Kezdjük is innen a történetet. Jósló fájások. Menni vagy nem menni ez itt a kérdés…
Anno a bábaképzőben szorgosan szívtam magamba a tanulmányokat és azt is megtanultam, hogy a jósló fájások azok a rendszertelen, ritka méhösszehúzódások, amelyek néha-néha jelentkeznek a 36. héttől, hogy felkészítsék a testünket a szülésre.
Emlékszem, hogy 39. hét három napos lehettem, amikor az első ilyen összehúzódást észleltem. Nagyon boldog voltam, hogy eljött ez a nap is, hogy a kislányom készülődik. Másrészről az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy az utolsó hetekben már nem igazán éreztem magamat áldott állapotban, ezért szerettem volna már túl lenni az egészen. Türelmetlen lényemből fakadva lehetőség szerint minél hamarabb-adj Uram teremtőm, de azonnal!
Igen ám! De azt senki sem mondta az iskolában, hogy ezek az összehúzódások akár több napig is eltarthatnak ilyen rendszertelenséggel. Vagy lehet, hogy mondták csak arról az óráról épp hiányoztam. Nos, az én jósló fájásaim egy never ending storyval értek fel.
5 napon keresztül percre pontosan este 10 órától éjfélig 10 percenként jöttek. Aztán pedig mintha sosem lettek volna úgy múltak el. Szögezzük le hogy nem fájtak, nem vajúdtam, de mentálisan kellőképpen fárasztó volt.
A párommal össze is kaptunk ezen, „Mi az, hogy nem tudod, hogy ezek már azok a fájások vagy sem, hisz minden nap erről beszélsz”? Valóban nem tudtam. Valahogy akkor tudatosult bennem, hogy könnyű valamiről okosan beszélni, amit megtanultam, de teljesen más megélni mindezt.
Egy szerdai napon aztán megtört a jég. Eljött az éjfél. Már készülődtem lekapcsolni az éjjeli lámpám, hogy nyugovóra térek, amikor arra lettem figyelmes, hogy szorgalmasan jönnek továbbra is az összehúzódások. Villámgyorsan ébredtem tudatára szülésznői énemnek és a várandósoknak adott jó tanácsaim szónokoltak a fejemben:
„Jó, akkor most NEM kezdem el méregetni a gyakoriságukat, hanem csinálok valami mást, ami kizökkent ebből. Aztán kiderül, hogy indul-e a szülés vagy sem”.
A stresszkezelés akkoriban nálam leginkább bevált formáját választottam, a takarítást. Azóta önismereti munkámnak köszönhetően ma már tudom, hogy hasznosabb lett volna egy mindfulness gyakorlat vagy egy relaxáció. No de, akkor jobb híján ez is megfelelt.
Gyorsan végig futott az agyamon, hogy a karácsonyi nagytakarítást prímán meg lehetne csinálni, az kellő kepén lefoglalna, hogy ne a fájásokra koncentráljak. Aztán elvetettem, mert látva a lakás állapotát az túl fárasztó lett volna és tudtam, hogy az aktív vajúdásra kell tartalékolni az erőmet. Így a konyhaszekrény kitakarítására esett a választásom.
Gondosan pakoltam, törölgettem, aztán azon kaptam magamat, hogy az összehúzódások egyre jobban előtérbe helyezik magukat. Egyre sűrűbben jöttek. Már nem tudtam a pakolásra koncentrálni, csak szorítottam a szekrényt és reménykedtem, hogy nem teszek benne maradandó kárt, mert csak úgy recsegett ropogott.
Ekkor még mindig tudtam szakmai fejjel gondolkodni. 5 percenként jöttek a fájások és fél percig tartottak. „Jó, ez már nem kellemes, de még ki kell tartani. Kínos lenne, ha pont én mennék be idő előtt…” állítottam fel magamnak az elvárást.
A másik, szintén általam gyakran adott jó tanács a meleg vizes fürdő. Két összehúzódás között egy lajhár gyorsaságával vetődtem bele a kádba. Olyan jól esett, ahogy a kellemesen meleg víz finoman érintette a testemet.
Lassan ringattam benne magamat és arra gondoltam, hogy nemsokára végre a kezemben tarthatom Vikikét. Legalább két órát töltöttem el a víz lágy hullámzásában.
Amikor kiszálltam a kádból elégedetten konstatáltam, hogy nem szoktam valótlant állítani. A meleg vízben elenyésző összehúzódások újult erővel záporozni kezdtek. Őszintén szólva nem kezdtem el nézegeti az időt, mert elég egyértelmű volt, hogy ezek bizony sűrűsödtek.
Fel is ébresztettem a páromat, hogy eljött az idő.
Gábor „lázas gyorsasággal készülődött”. Azt hittem sosem indulunk el. Borotválkozott, inget választott. Egy percre el is gondolkodtam, hogy vajon átment-e neki hajnali négykor az információ, hogy szülni megyünk és nem egy fontos meeting-re.
Sosem felejtem el, azt mondta, hogy szeretné megadni a tiszteletet a kislányunk érkezésére. Jó érzés volt, hogy fontos neki, hogy ünnepként tekint erre az eseményre. Ez erőt adott nekem is.
Így indultunk hát el együtt erre a közös „utazásra”, hogy megszülessen a kis családunk…
Daily Midwife- Torják Judit szülésznő és perinatális tanácsadó 