“Neked könnyű lehet…”-avagy milyen amikor a bába szül (2. rész)

“Egy különleges világ birodalmában”

A parkolóból bejutni a szülészetre végtelen útnak tűnt. Akkor már 3 percenként jöttek az összehúzódások és fél percig tartottak.

A szülőszobára érkezve megcsapta az orromat az a jellegzetes erős fertőtlenítő szag, amit valószínűleg minden nap érzek, csak már megszokta az orrom. Mintha minden érzékszervem felerősödött volna.

Ismerős környezetbe érkeztem, mégis minden sokkal intenzívebbnek tűnt.  A neon vakítóan világított a hajnali sötétben és a CTG gép egyenletes ketyegése is olyan hangosnak tűnt.

Mint egy nyári zivatar olyan elemi erővel zúdultak rám a saját érzéseim, gondolataim. Még a CTG-n halott magzati szívhang ütemes zenéje sem tudta őket elnyomni.  Tudatosult bennem, hogy félek, de nem tudtam volna megfogalmazni, hogy mitől.

Igen, én is féltem, akárcsak más kismamák. Akkor, ott én is csak egy fiatal nő voltam, akinek ugyanolyan nagy feladat volt átlépni a szülőség kapuján. 

Most már sok-sok év távlatában meg tudom osztani veletek, amik a tudatalattim poros ládikáiban lapultak:

Féltem a fájdalomtól. Féltem, hogy nem fogok tudni megfelelni a magam elé állított elvárásoknak, hogy hogyan kellene szülnöm. Féltem, hogy abban a módosult tudatállapotban olyannak látnak majd mások, amit még önmagam elől is szeretnék elrejteni. Féltem a jövőtől, hogy mi vár ránk, hogy elég jó anya leszek-e majd.

Nem is gondolnátok, igaz? Hogy mennyi érzés lapul bennünk, amik ebben a nagyon intenzív folyamatban tudatalatt dolgozhatnak.

Egyenletesen, lassan szívtam be az orromon a levegőt, majd hosszan fújtam ki. Ez segített, hogy egy kicsit oldjam a stresszt és a jelenbe kerüljek.

 A jelenbe kapcsolásomat a barátnőm- szülésznőm pillanatok alatt megtámogatta. Zita megvizsgált és nyugodt hangon közölte, hogy „Jucuska bő egy ujjnyira tágult a méhszáj.”

Csalódottan hasított belém a gondolat, hogy „akkor mi történt eddig és vajon mennyi idő lesz még”.  A forgatókönyv, amit elképzeltem egy pillanat alatt szertefoszlott.

Zita előkészített a szülésre. Gábort ellátta hasznos instrukciókkal, majd pedig bekísért minket a szülőszobára.

Már kezdett világosodni. A reggel halovány fényei beszűrődtek az ablakon és megvilágították a világos zöld falat. Ezt nézegettem miközben ringattam magam a vajúdó labdán.

A mellettem lévő szobában is volt egy másik vajúdó. Olyan nagyon fújtatva vette a levegőt, hogy áthallatszott a vékony falakon. A szülésznői énem ismét előbújt.

Mondtam is a Gábornak, hogy miért nem szól a kolléganőm, hogy egyenletesen vegye a levegőt a kismama. Tisztán emlékszem a Gábor reakciójára: „Még van energiád ezzel foglalkozni”?

 Egy szempillantás alatt jött a felismerés, hogy „hűha akkor még valóban nem vajúdom annyira”.

Ha szülésznő szül hazai berkekbe az mindig nagy eseménynek számít. Így jó pár kedves kollégám tiszteletét tette és bekukkantott hozzánk egy-egy kedves szóra.

Hamarosan eljött az a pont, hogy a kedves szavakra már nem tudtam őszintén mosolyogni. Sőt! Éreztem, hogy ha még egyszer benyit valaki oda nem illő személy, úgy tör ki belőlem a vállalhatatlan énem, mint Hulk a mozivásznon.

Elkezdtek összefolyni a percek, már nem hallottam a szomszéd szobából átszűrődő hangokat. Talán életemben először megengedtem magamnak, hogy innentől csak úgy sodródjak az eseményekkel. 

Olyan volt mintha bekerültem volna egy időtlen térbe, ahol létezés egy különleges formát ölt. Ilyen lehet csak úgy lenni és nem gondolni semmire.

Jöttek egymás után az összehúzódások. Szorítottam az ágy matracát, ringattam magam a labdán, így tudtam elviselhetővé tenni a fájásokat. Nagyon fáradtnak éreztem magamat és nekem is voltak percek, amikor azt kívántam, hogy bárcsak vége lenne már. 

Időnként ránéztem a Gáborra, aki végig mellettem ült egy kis széken. Láttam az arcán a megrökönyödést és a vágyat, hogy annyira szeretne segíteni.

Nem igényeltem különösebb segítséget, masszírozást vagy bármit. Akkor még nem is tudtam mindezek jótékony hatásairól. Azt viszont tudtam, hogy számomra az mindennél többet jelent, hogy mellettem van. Nem is számított semmi más, csak az, hogy ő ott van velem. Tudtam, hogy szakmailag a legnagyobb biztonságban vagyok, de a legnagyobb erőt Gábor adta nekem a jelenlétével.

Elmosódott minden. Tér, idő események. Az viszont élénken él bennem, hogy az oxitocinos infúzió bekötése után hirtelen felgyorsult minden.

 Mintha Óz birodalmába kerültem volna és a piros varázscipő felvételével, a sárga köves úton hirtelen a célhoz jutottam volna.

2013.10.02 12:35 számomra egy nagyon boldog pillanat. „Jucuska nyomj még egy nagyot és mindjárt itt a Viki.” Sosem feledem Zita bátorító szavait.

És valóban, szélsebesen világra jött Viktória Csenge. A mai napig ilyen. Szélsebes, szeleburdi, most már kamasz lány.

A mellkasomra tették őt. Éreztem az illatát, a puha bőrének az érintését a bőrömön. Hirtelen elcsendesült a világ. A pörgő események ismét lelassultak és már nem számított más csak mi hárman együtt.

Sokat adott számomra ez a tapasztalás önismeretben, emberileg és szakmailag is egyaránt. Sok mindent másképp csinálok azóta a szakmámban is.

Megtanított kísérni egy vajúdást- most már érző és értő figyelemmel, nem csak szakmai odafordulással. Megtanított bízni a testemben, megérezni a saját erőmet és felvállalni a sebezhetőségemet.

Köszönöm neked kislányom, hogy anya lehetek – és az édesapádnak, hogy családdá váltunk.